A tanár feladata nem pusztán az, hogy elmondja a tananyagot. A valódi feladata az, hogy megteremtse a felismerés,
a „Heuréka!” vagy „Aha!” élményét.
Ehhez a tanítás–tanulás folyamatát tudatosan meg kell tervezni. Nem elegendő az ismeretek egymás utáni közlése. A tanórát dramaturgiailag kell felépíteni: legyen kiinduló probléma, kérdés, keresés, vita, tévedés, felismerés és végül megoldás.
A tanuló ne kész válaszokat kapjon, hanem lehetőséget arra, hogy maga is végigjárja a felfedezés útját.
Ne azt mondjuk el először, mi a megoldás. Tegyük fel a kérdést: hogyan lehetett ezt kitalálni?
A tanítás így a feltalálás folyamatának szimulációjává válik. A tanulók kérdeznek, gondolkodnak, vitatkoznak, javaslatokat tesznek, együtt keresik a megoldást. A tanár irányítja és rendezi ezt az alkotási folyamatot, de nem veszi el a felismerés örömét.
A tudásátadás alapja ezért a párbeszéd. Nemcsak a tanár kérdezhet. A tanulóknak is joguk és feladatuk kérdezni. A kérdés maga is az alkotó gondolkodás része.
A cél, hogy a tanuló átélje:
„Rájöttem!”
majd pedig:
„Rájöttünk!”
Az első az egyéni alkotás öröme.
A második a közösségi alkotás élménye.
Ez az élményalapú tudásátadás lényege: nemcsak tudást szerezni, hanem átélni a tudás megszületését.
Ebben az értelemben az iskola hasonlíthat a színházhoz. A tanóra egy közösen létrehozott előadás. A tanár egyszerre rendező, dramaturg és alkotótárs, a tanulók pedig nem nézők, hanem szereplők és alkotók.
AZ ISKOLA ALKOTÓSZÍNHÁZ.
A „színdarab” pedig maga a tanulási folyamat.
A jó tanóra végén nemcsak az a kérdés, hogy:
Mit tanultunk meg?
hanem az is:
Mit fedeztünk fel együtt?
Mit alkottunk együtt?
Mire vagyunk képesek együtt?
Ez teremti meg egyszerre a tudás, az alkotás és a közösség élményét.
Ebből szerintem akár egy pedagógiai modell is kialakítható: PROBLÉMA → PÁRBESZÉD → KERESÉS → FELFEDEZÉS → HEURÉKA → KÖZÖS ALKOTÁS → ÉLMÉNY. Ez már önmagában alkalmas lenne egy erős könyvábrára vagy plakátra is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése