Babarczy Eszter írása:
Sok barátom, pályatársam háborodott fel Győrffy Ákos, a Mandiner szerzőjének írásán a Litera.hu-n a "Nagyon sajnálom" sorozatban. A sorozat arra kért magyar írókat, hogy írják meg egy történetüket valamiről, amit bánnak, ahol másként döntenének. Győrffyt úgy lehet érteni (a szöveg meglehetősen metaforikus), hogy ítélkezni majd az Isten fog, a rituális bocsánatkérésnek semmi értelme, csak öncsalás, és annak jele, hogy egyesek feltolják magukat erkölcsi bíró szerepbe.
"Elkenés"-- mondják. "Relativizálás!" "Önmosogatás!"
Sokat gondolkodtam Baka András beszéde után, hogyan lehetne megfogalmazni, milyen felelőssége van az egyénnek egy elnyomó rendszerben. És mit kérhetünk számon. Korábban már próbáltam felvázolni ezzel kapcsolatos dilemmákat. Nem lehetünk mindannyian hősök, és gyakran kétféle érték ütközik, választani kell. Megvédem a közösségem és ezért valamilyen szinten kollaborálok, vagy kivonulok? De ez nem jelenti azt, hogy felmenthető az, aki úgy kollaborált, hogy másnak ezzel hátrányt, szenvedést okozott. Ilyen egyszerű az etikám: szenvedés-központú.
Nem ismerem Győrffy Ákost, nem tudom, okozott-e valakinek szenvedést vagy hátrányt. Írt-e lejárató cikket. [Felhívták közben a figyelmemet arra, hogy Pankotai Lili lejáratásában élen járt.] Használt-e minősíthetetlen nyelvezetet. Önmagában az a tény, hogy a Mandinernek írt, az én szememben azt jelzi, hogy magas volt a toleranciája a kormányzati korrupcióval és gyűlöletbeszéddel kapcsolatban. Ez ízlésbeli dolog: az én ízlésemnek nem felel meg. Én magam is voltam közelében a tizes évek elején olyan projekteknek, amelyekben áttételesen volt kormányzati pénz, és elég hamar kiléptem, mert öngyilkossági gondolataim voltak attól, hogy kollaborálok egy elnyomó rendszerrel, noha mindkét projekt önmagában teljesen semleges, sőt, ma is azt gondolom, tiszteletreméltó vállalkozás volt.
Én mindenekelőtt egy történetet várnék Győrffy Ákostól és mindenki mástól, aki az együttműködést választotta. Egy narratívát. Mit gondoltak, miben hittek? Miért nem látták, hogy vállalhatatlan dolgok történnek? Ezt a narratívát tisztelettel meghallgatnám, ahogy meghallgatnám minden Fidesz-szavazó narratíváját is (persze az ellenzéki narratívákat is, de azokkal amúgy is naponta találkozom). Ítélkezés nélkül szeretném tudni, mi vonzott valakit ehhez a gépezethez, mi tartja benne, miért azonosul, vagy ha nem azonosul, hogyan viseli el a kognitív disszonanciát? Jó célokat láttak? Tehetséges embereket? Érzelmileg azonosultak a retorikával? Lehetőséget kaptak? Reményt? Előrejutásra módot? Önmegvalósítási utat?
Ahhoz, hogy ne lehessen még egyszer elnyomó állam felettünk, ahhoz, hogy tudjuk, hogyan kell viselkednünk, hogyan kell ellenállnunk, ahogy Baka András kérte, meg kell ismernünk ezeket a narratívákat. Én, akitől egyébként is eléggé távol áll a bosszúvágy, most először megérteni szeretnék, s ítélkezni csak később, ha a heves érzelmeink lecsillapodtak. A heves érzelmek is jogosak, ha valakit kár ért, szenvedésbe taszították, elvették a lehetőségeit. És sokan vannak ilyenek. Én mégis azt érzem, hogy a narratívák elbeszélése és elemzése során kellene, higgadtan, rámutatni arra, hol a határ. Milyen határt nem lép már át a polgár, tekintet nélkül politikai meggyőződésére, mert egyszerűen az ízlése nem engedi.
Ez egy közös döntés kell hogy legyen. Most arra hajlunk: a Fidesz-klientúrával soha nem volt szabad együttműködnie senkinek! De mi van akkor, ha valaki nem volt ellenzéki érzelmű? Ellenkezőleg, drukkolt a Fidesznek, a Fidesz sikerét kívánta? Most is sok dolgot elnézünk a kormánynak, amelynek sikerét kívánjuk (legalább is velem ez a helyzet, én nagyon türelmesnek érzem magam). A Mandiner sok fröcsögésnek helyet adott. Meglehet, éppen ez az egyszerű szabály: ahol fröcsögnek, onnan menj. Gyűlöletkeltéshez ne add a neved. De hogy mi ez a szabály, azt közösen kell megszülnünk, hogy aztán jogosan számonkérhessük egymáson. Mert a morál is párbeszédben alakul ki, az én filozófiai meggyőződésem szerint, nincsenek eleve adott és magától értetődő morális tilalmak azzal kapcsolatban, mennyire mehetünk közel a politikához. Ezek mindig dilemmák.
Ha nem akarjuk, hogy a politika rátenyereljen az életünkre, akkor korlátokat kell szabnunk. Vissza kell szorítanunk a klientúrákat, beleértve a saját hajlamunkat is, hogy a barátainkat látnánk döntési pozícióban. Rotáló szakmai grémiumok, sorsolás, a közvetlen állami támogatás visszafogása -- vannak technikák, amellyel megelőzhető, hogy kézivezérléssel tudja valaki igazgatni az országot. De ezekről beszélnünk kell. Most még csak az indulat van. Értem. De én már azt keresem: hol és hogyan húzzuk meg a határt, amely nem pusztán politikai ízlés kérdése, hanem számonkérhető.
