Ki a patrióta?
Aki szereti a hazáját.
De ki mondhatja meg, hogy ki szereti eléggé?
A hazaszeretet nem pártoké, és nem sajátíthatja ki senki. Attól, hogy valaki másként gondolkodik, még ugyanúgy fontos lehet neki az ország jövője.
A hibák kimondása sem hazaárulás. Lehet éppen a felelősség és a törődés jele.
A patrióta szó ne legyen belépőjegy — és ne váljon kirekesztő címkévé. A hazaszeretet mindenkié.
Lépései:
A „parokiális” jelentése: a saját körre, közösségre korlátozódó. Az angol ingroup favoritism magyarul a saját csoport előnyben részesítése. Ez együtt járhat a más csoportokkal szembeni ellenségességgel, de nem szükségszerűen: a saját közösség támogatása önmagában nem jelenti mások elutasítását.
I. Mindenki problémája
Az elvek, a hit és a világnézet magánügyek. A közös problémák mindenkit érintenek, ezért megoldásukban mindenkinek részt kell vennie.
A pártok politikai táborokba rendezik az embereket. A pártversenyben könnyen a saját tábor érdekei kerülnek előtérbe, a közös ügyek pártérdekké válnak, az ellenfélből pedig legyőzendő ellenség lesz. Ez a parokiális altruizmus politikai formája: a támogatás és a védelem a saját táborra összpontosul, mások pedig háttérbe szorulhatnak vagy kimaradhatnak a döntésekből.
Mindenkinek segítség. Mindenkinek részvétel.
II. A pártpolitikai rendszer problémája
A versengő pártpolitika egyik súlyos kockázata, hogy a közérdeket a pártérdek alá rendeli. A választási győzelem a teljes hatalom megszerzésének eszközévé válhat. A győztes a saját táborának megfelelően alakítja át az intézményeket, a vesztes pedig a következő hatalomváltásra készül.
Ez bizonytalanságot teremt, gyengíti a közös intézményekbe vetett bizalmat, és újabb rendszerváltási küzdelmekhez vezethet. A társadalom közös problémái közben megoldatlanok maradnak.
III. A parokiális altruizmus jellemzői
IV. Példák
Röviden: a parokiális altruizmusban a segítség köre a saját közösségnél ér véget. A közös társadalmi felelősség azt kívánja, hogy minden ember problémája számítson, csoporthoz tartozásától függetlenül.
V. A javasolt kiút: pártok nélküli, részvételi demokrácia
A közös problémák megoldásához olyan rendszerre van szükség, amelyben az emberek közvetlenül részt vehetnek a közös gondolkodásban és döntéshozatalban. A pártok helyett az ügyek köré szerveződő, nyitott közösségek és szakmai teamek dolgozhatnak a megoldásokon.
A rendszer fontos elemei:
A hit, az elvek és a világnézet különbözhetnek. A közös döntésekben minden ember egyenlő résztvevő. A polgár nem néző, hanem alkotótárs.
VI. A nagyobb bajok közös megoldásának lépései
VII. A részvételi demokrácia lépései
A cél: olyan tanuló, alkotó és együttműködő társadalom, amelyben a közös problémák megoldása mindenki ügye, és mindenki részt vehet benne.
Öt fogalom, amelyek más-más oldalról közelítik meg az ember és a közösség viszonyát:
Középen a KOOPERÁCIÓ: összekapcsolhatja a közösség iránti felelősséget az egyéni kezdeményezéssel.
A döntő kérdés: mit szolgál a tulajdon, a tudás és a hatalom — hogyan gyarapítja az emberiség közös javát?
Az európai aggodalmak középpontjában az OpenAI, a Google és az Anthropic növekvő befolyása áll. Ha az európai vállalatok kizárólag ezekre a rendszerekre építik szolgáltatásaikat, működésük a külföldi szolgáltatók üzleti döntéseitől és hozzáférési feltételeitől is függhet.
A lehetséges megoldást az Európai Bizottság által támogatott EuroHPC-konzorcium jelentheti. A Domyn vezetésével olyan nyílt forráskódú AI-modellt fejlesztenek, amely európai szuperszámítógépekre támaszkodik. A modell betanítása már megkezdődött, bemutatását júniusra tervezik.
Sharka szerint Európa adottságai kedvezőbbek, mint sokan gondolják: jelentős számítási kapacitással, kiváló kutatókkal, ipari tapasztalattal és soknyelvű adatvagyonnal rendelkezik. Ezek megfelelő összefogásával versenyképes alternatívát teremthet az amerikai fejlesztésekkel szemben.
A legnagyobb akadály szerinte nem a szakértelem, hanem a tőkehiány és az üzleti kockázatoktól való tartózkodás. Az európai vállalatok gyakran a már ismert amerikai rendszereket választják a hazai fejlesztések helyett, így tovább erősítik a külföldi szolgáltatók piaci fölényét.
Veszélyes stratégia lenne, ha Európa csak az AI-ra épülő alkalmazásokat fejlesztené, miközben az alapmodelleket külföldről vásárolja. Ahogy a gyárak sem működhetnek tartósan, ha más bármikor megszüntetheti az energiaellátásukat, úgy az európai digitális gazdaság sem lehet kiszolgáltatva mások technológiai döntéseinek.
A technológiai önállóság ezért nemcsak gazdasági, hanem stratégiai kérdés is. Az európai fejlesztésekhez uniós támogatásra, jelentős magánbefektetésekre és a vállalatok közötti együttműködésre egyaránt szükség van. A cél az, hogy Európa ne csupán használója, hanem alkotója és alakítója is legyen a mesterséges intelligencia jövőjének.
5 hívószó:
#EurópaiAI #TechnológiaiÖnállóság #KözösFejlesztés #DigitálisJövő #EurópaiVersenyképesség
A világ mai válságai nem egyetlen okból fakadnak. A klímaváltozás, a háborúk, a szélsőséges egyenlőtlenségek, a járványveszély és a mesterséges intelligencia körüli hatalmi verseny más-más jelenségek. Mégis van bennük közös: olyan problémák, amelyek az egész emberiséget érintik, miközben a döntéseket többnyire egymással versengő államok és gazdasági szereplők hozzák meg.
A kapitalizmus képes új termékeket, technológiákat és vállalkozásokat létrehozni. A verseny ösztönözheti az innovációt, a befektetés pedig növelheti a termelési kapacitást. A rendszer azonban nem old meg automatikusan minden problémát, amelyet saját működése vagy a társadalmi együttélés termel. A klímaváltozás költségeit például nem feltétlenül az viseli, aki a kibocsátással járó hasznot megszerzi. A piaci ár ezért nem mindig mutatja meg egy tevékenység teljes társadalmi és környezeti árát.
A kérdés tehát nem egyszerűen az, hogy legyen-e piac vagy ne legyen. A kérdés az: ki alkotja meg a piac szabályait, ki védi a közös érdekeket, és ki tud fellépni akkor, amikor egy probléma túlnő az országhatárokon?
A kapitalizmus mint mókuskerék
A kapitalizmus sokszor mókuskeréknek tűnik. A vállalatnak versenyben kell maradnia, ezért fejleszt, beruház, piacot keres, és igyekszik növelni a bevételét. A munkavállaló alkalmazkodik a munkahelyi követelményekhez, a fogyasztó pedig újabb termékek és szolgáltatások között választ. A rendszer folyamatos mozgásban van.
Ez a mozgás hozhat fejlődést, de a változás önmagában nem jelent megújulást. Egy rendszer lehet rendkívül innovatív úgy is, hogy közben nem korrigálja kellőképpen a káros következményeit. Ha egy vállalat profitot szerez, miközben a környezeti kárt, az egészségügyi terhet vagy a társadalmi költséget másokra hárítja, a magánérdek és a közérdek elválik egymástól.
A kapitalizmust ezért nem úgy érdemes leírni, mint amely „nem tud megújulni”, hanem úgy, mint amely önmagában nem garantálja a közjóhoz szükséges megújulást. Ehhez közös szabályok, ellenőrzés, felelősségre vonhatóság és demokratikus döntés kell.
Példa: a klímaváltozás
Egy vállalat vagy ország rövid távon előnyhöz juthat, ha olcsóbb, de szennyezőbb technológiát használ. A kibocsátás következményei azonban nem állnak meg az adott vállalatnál vagy országban: más régiók lakói is elszenvedhetik az aszályt, az árvizet vagy az élelmiszer-termelés nehézségeit. Ha minden szereplő arra vár, hogy előbb a többiek változtassanak, a közös probléma fennmarad.
Az ENSZ 2026-os globális kockázati összefoglalója a klímaváltozás elleni tétlenséget a vizsgált kockázatok közül a legfontosabbnak sorolja, és a kormányok közös fellépését nevezi a kockázatok kezelésének leghatékonyabb válaszaként.
A parokiális altruizmus gazdasági és politikai változatai
A parokiális altruizmus fogalma eredetileg arra utal, hogy az emberek gyakran előnyben részesítik a saját csoportjukat, és kevésbé együttműködők vagy bizalmatlanok a kívülállókkal szemben. A kutatás azt is hangsúlyozza, hogy ez a minta változó: függ a helyzettől, a csoportoktól és az intézményektől. Nem valamiféle elkerülhetetlen emberi végzet.
Ezt a fogalmat a gazdaságra és a politikára kiterjesztve értelmezési keretként használhatjuk. A vállalat elsősorban a tulajdonosai, munkatársai és ügyfelei felé tartozik felelősséggel; az állam pedig elsősorban saját választópolgárainak érdekeit képviseli. Ez önmagában érthető. A probléma akkor keletkezik, ha a felelősség köre itt véget ér, miközben a döntés következményei másokra is kiterjednek.
A pártok közötti verseny a demokrácia fontos része: lehetőséget ad a kormányok leváltására és az eltérő programok megméretésére. Ugyanakkor a választási ciklusok rövid távú ösztönzőket is teremthetnek. Egy kormány könnyebben választ látványos, gyors eredményt hozó intézkedést, mint olyan hosszú távú programot, amelynek haszna csak évek múlva jelentkezik. A pártok a saját választóik támogatásáért versenyeznek, a globális kihívások viszont gyakran olyan együttműködést kívánnak, amelynek eredménye nem egyetlen párt vagy ország sikere.
Ezért pontosabb úgy fogalmazni: a politikai rendszerek nem szükségképpen szolgálják ki a kapitalizmust, de a rövid választási távlat és a gazdasági hatalom koncentrációja megnehezítheti, hogy a közérdek tartósan felülírja a jól szervezett részérdekeket.
A világállam mint közös szabályalkotás
A világállam koncepciója erre a hatalmi és felelősségi szakadékra adhat választ. Nem feltétlenül egyetlen központból irányított, mindent ellenőrző államot jelent. Életképesebb elképzelés egy demokratikus, alkotmányos világközösség, amely csak azokban az ügyekben kap valódi hatáskört, amelyek globális természetűek.
Ilyen ügy lehet például:
A helyi ügyekről továbbra is helyben kellene dönteni. Az oktatás, a kultúra, a települések mindennapi működése vagy számos gazdasági kérdés nem kíván világközpontú irányítást. A világállam értelme nem a sokféleség eltörlése, hanem az, hogy legyen demokratikus erejű közös fellépés ott, ahol az egyes országok külön-külön tehetetlenek vagy érdekeltek a szabályok kijátszásában.
Ehhez világos felhatalmazás, képviselet, nyilvános döntéshozatal, független ellenőrzés és elszámoltathatóság szükséges. A globális intézmény nem lehet néhány nagyhatalom vagy gazdasági szereplő eszköze. Az emberiség közös ügyeiben az érintetteknek beleszólást kell kapniuk.
A cél: nem a gazdaság felszámolása, hanem megszelídítése
A kapitalizmus megszelídítése azt jelenti, hogy a gazdasági szabadságot közös felelősség egészíti ki. A vállalkozás és az innováció maradhat, de a haszonszerzés nem járhat korlátlan joggal a közös természeti, társadalmi és digitális erőforrások használatára. A piac működhet, de olyan keretek között, amelyek védik az emberi méltóságot, a jövő nemzedékek érdekeit és a bolygó eltartóképességét.
A világválságok arra figyelmeztetnek, hogy az emberiség technikai ereje globálissá vált, politikai felelőssége viszont sokszor nemzeti keretek között maradt. A tőke, az információ, a technológia és a környezeti hatások átjárják a határokat. A döntési és ellenőrzési rendszerek azonban nem mindig tartanak lépést velük.
A világállam koncepciója ezért nem kész megoldás, hanem megvitatandó politikai cél: demokratikus intézményeket teremteni a közös globális ügyek kezelésére. A kapitalizmust nem az teszi emberivé, ha megszüntetjük minden ösztönzőjét, hanem ha a közösség képes szabályozni, korlátozni a károkozást, és a közös tudást, infrastruktúrát és erőforrásokat az emberiség javára fordítani.
A mókuskerékből nem elég gyorsabban futni. Olyan szabályokra és intézményekre van szükség, amelyek megmondják, merre haladunk, ki viseli a költségeket, és kinek a javát szolgálja a fejlődés.
A globális problémák megoldásához globális együttműködés kell. A világállam ennek demokratikus, ellenőrizhető és emberközpontú kerete lehet.
Források
A családtagért, a szomszédért vagy a saját közösségért sokan áldozatot vállalnak, miközben a távoli, más nyelvű vagy más vallású emberek sorsa kevésbé érinti meg őket. Ezt a jelenséget nevezi a társadalomtudomány parokiális altruizmusnak: a saját csoport tagjai iránti segítőkészség együtt járhat a kívülállókkal szembeni közönnyel vagy ellenségességgel. A kutatások szerint azonban ez a hajlam helyzettől és csoporttól függően változik; nem valamiféle változtathatatlan emberi törvény.A parokiális altruizmus nem betegség, hanem az emberi együttélés egyik régi mintája. Kis közösségekben segíthette a túlélést: az emberek megosztották az élelmet, vigyáztak egymás gyerekeire, és közösen védték a településüket. A gond akkor kezdődik, amikor a „mi” és az „ők” határai túl szűkre zárulnak, és az egymás iránti felelősség megáll az országhatárnál, a vallási közösségnél vagy a politikai tábor határánál.
Amikor a „mi” szembefordul az „ők”-kel
Gondoljunk egy árvíz sújtotta településre. A helyiek összefognak, homokzsákokat pakolnak, ételt osztanak, és befogadják a bajba jutottakat. Ez az együttérzés és a közösségi cselekvés ereje. De ha a segítségnyújtás azon múlik, hogy az áldozatok „hozzánk tartoznak-e”, az önzetlenség határa egyben a kirekesztés határa is lesz.
Hasonló ellentmondás jelenik meg a politikában. Egy ország vezetői beszélhetnek a saját polgáraik védelméről, miközben nem vállalnak részt a közös felelősségből olyan ügyekben, amelyek más országokat is érintenek. A menekültek, a szegénység, a háborúk vagy a járványok nem állnak meg a határoknál. Mégis könnyen kialakul a gondolat: „Előbb a mieink, a többiek oldják meg a saját bajukat.”
A globális problémák idején ez a gondolkodásmód különösen veszélyessé válik. A klímaváltozás, a világjárványok, a nukleáris fenyegetés, a kibertér biztonsága és a mesterséges intelligencia társadalmi hatásai nem oldhatók meg egyetlen ország erejéből. Ha minden állam csak a saját rövid távú előnyét keresi, az emberiség közös kockázatai növekednek.
A tudás nem ismer országhatárt: GLOBÁLIS TUDÁSTÁRSADALOM!
A nemzetközi tudásközösség megmutatja, hogy a határokon átívelő együttműködés nem puszta jelszó. A CERN-ben különböző országok kutatói közös berendezéseken, közös kérdéseken dolgoznak. A szervezet adatai szerint 2024-ben több mint 17 ezer ember vett részt a CERN tevékenységében, a kutatási infrastruktúrát és az adatokat pedig több mint 950 intézmény használta nyolcvanat meghaladó számú országból.
Egy részecskefizikai felfedezéshez sok ország tudása, munkája és erőforrása szükséges. Egyetlen kutató vagy nemzet sem birtokolja az egész tudást. A sikerhez meg kell osztani az adatokat, össze kell hangolni a munkát, és el kell fogadni, hogy a közös eredmény túlmutat az egyéni vagy nemzeti presztízsen.
Ez a tudástársadalom fontos tanulsága: a közös tudás nem gyengíti a résztvevőket, hanem növeli mindannyiuk lehetőségeit. A tudományos együttműködés ugyanakkor nem old meg automatikusan minden politikai vagy gazdasági igazságtalanságot. Ahhoz átlátható szabályok, méltányos hozzáférés és közös felelősség is kell.
A globális katolikus egyház mint erkölcsi példa
A katolikus egyház szintén határokon átívelő közösség: saját tanítása az egész emberiség felé irányul, és hangsúlyozza a szolidaritást a nemzetek és népek között. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a nemzetközi szolidaritás erkölcsi követelmény, és a világbéke is függ tőle.
Ez az egyetemesség fontos ellenpélda lehet a parokiális gondolkodásra. Arra emlékeztet, hogy az emberi felelősség nem érhet véget saját nemzetünknél vagy közösségünknél. A katolikus egyház története és működése sem hibátlan; éppen ezért az egyetemes testvériség eszménye akkor hiteles, ha a gyakorlatban is párbeszédet, segítséget és igazságosabb együttélést teremt.
A „mi” körét az emberiségig kell tágítanunk
Az ember evolúciós múltja örökül hagyta a kiscsoportos hűséget. A jövőnk azonban attól függ, képesek vagyunk-e ezt a hűséget tágabb körre kiterjeszteni. Nem kell megszűnnie a család, a nemzet vagy a vallási közösség iránti szeretetnek. Arra van szükség, hogy ez a szeretet ne forduljon szembe másokkal, és ne zárja ki a közös felelősséget.
A globális kooperáció nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanúgy gondolkodjon. Azt jelenti, hogy a különböző országok és közösségek felismerik a közös veszélyeket, megosztják tudásukat, és méltányos szabályokat alkotnak a közös cselekvéshez. A CERN példája a tudományban, a katolikus egyház egyetemessége pedig az erkölcsi gondolkodásban mutatja meg, hogy lehetséges a csoporthatárokon túli együttműködés.
A világválságokat nem lehet a parokiális altruizmus szűk „miénk–övék” logikájával megoldani. Globális problémáinkra csak globális kooperáció adhat esélyt. Az emberiség következő fejlődési lépése az lehet, hogy a saját közösségünkért érzett felelősséget kiterjesztjük minden emberre – és felismerjük: a közös jövőért végzett munka mindannyiunk érdeke.
A hazaszeretet mindenkié Ki a patrióta? Aki szereti a hazáját. De ki mondhatja meg, hogy ki szereti eléggé? A hazaszeretet nem pártoké, ...
