A demokráciát a polgárság teremti meg.
Ahol nincs önálló polgárság, ott működő demokrácia sincs.
Magyarországon létrejöttek a demokrácia intézményei, de nem alakult ki kellő mélységben a demokrácia mindennapi kultúrája. A magyar polgárosodás történelmileg újra és újra megszakadt. A társadalom többnyire hierarchikus rendszerekhez, központi irányításhoz és egzisztenciális függéshez alkalmazkodott.
A demokráciát életünk meghatározó szervezeteiben sem gyakoroljuk:
- a gazdasági társaságokat a tulajdonosok és vezetők irányítják;
- az egyetemek és az iskolák hierarchikusak;
- a hivatalokban az állampolgár többnyire ügyfél;
- az egészségügyben az orvos dönt, a beteg alkalmazkodik;
- a munkahelyeken ritka a valódi részvétel;
- a politikai pártok működése is jellemzően felülről vezérelt.
Ezért a magyar embernek kevés lehetősége van megtanulni:
meghallgatni a másikat, érvelni, együttműködni, közösen dönteni és közös felelősséget vállalni.
A közösségi média mindenki számára megteremtette a megszólalás lehetőségét, de nem teremtett demokratikus kultúrát. Ezért az ellenvéleményt gyakran támadásnak, a kritikát ellenségeskedésnek, a vitát pedig legyőzendő küzdelemnek tekintjük.
A demokrácia csírái ma csak nyomokban, elszigetelt közösségekben találhatók: civil kezdeményezésekben, szakmai műhelyekben, helyi önszerveződésekben, önkéntes közösségekben és néhány valóban együttműködő családi, iskolai vagy munkahelyi közegben.
Következtetés
Magyarország feladata nem csupán a demokratikus intézmények helyreállítása.
Polgárságot és demokratikus kultúrát kell építeni.
Ennek útja:
TUDÁS → ÖNÁLLÓSÁG → PÁRBESZÉD → ÖNSZERVEZŐDÉS → RÉSZVÉTEL → FELELŐSSÉG
A részvételi demokrácia nem készen kapott államforma.
Tanulási folyamat, mindennapi gyakorlat és közösen felépített társadalmi kultúra.
A helyzetkép központi tézise tehát:
A demokráciát a polgárság teremti meg.
Ahol nincs öntudatos, önálló polgárság, ott nincs működő demokrácia sem.
Nem elegendő az alkotmány, a parlament és az időnként megtartott választás. A demokráciához olyan polgár kell, aki:
- egzisztenciálisan és gondolkodásában önálló;
- ismeri a jogait és teljesíti kötelességeit;
- nem függ a hatalom jóindulatától;
- képes társulni és közösséget szervezni;
- vitázik, ellenőriz és számonkér;
- felelősséget vállal a közjóért.
Magyarország történelmi problémája, hogy a polgárosodás rendre megszakadt. A feudális függés, a tekintélyelvű rendszerek, a pártállam, majd az államtól függő gazdasági és politikai viszonyok nem az autonóm polgárt erősítették, hanem az alkalmazkodást.
Ezért nem pusztán intézményi, hanem kulturális és társadalomszerkezeti hiánnyal állunk szemben:
POLGÁRSÁG → ÖNÁLLÓSÁG → ÖNSZERVEZŐDÉS → RÉSZVÉTEL → DEMOKRÁCIA
A közösségi média megadta a megszólalás lehetőségét, de nem teremtett automatikusan polgári kultúrát. Polgári önfegyelem nélkül a szabadság könnyen sértegetéssé, a vita személyeskedéssé, a közösség pedig egymást támadó táborokká válik.
A végső tétel:
A részvételi demokrácia megteremtése valójában polgárteremtés.
Nemcsak új államot, hanem önálló, tájékozott és felelős polgári kultúrát kell építenünk.
A demokrácia elsősorban kulturális kérdés, nem intézményi elnevezés. Magyarországon a demokratikus magatartásnak vannak történelmi előzményei, de a folytonossága újra és újra megszakadt. Ezért ma valóban csak nyomokban található meg.
A tőkés gazdasági társaság nem demokrácia: a tulajdonos és a vezető dönt.
Az egyetem többnyire hierarchikus: a hallgató nem alkotótárs.
Az iskola engedelmességre nevel: a tanár beszél, a gyermek hallgat.
Az egészségügyben az orvos dönt, a beteg alkalmazkodik.
A hivatalban az ügyintéző képviseli a rendszert, az állampolgár pedig ügyfél vagy alattvaló.
Vagyis életünk meghatározó szervezeteiben nem tanuljuk és nem gyakoroljuk a részvételt.
A történelmi háttér
A magyar társadalom évszázadokon keresztül hierarchikus rendszerekben élt:
feudalizmus → Habsburg-hatalom → dualizmus korlátozott választójoggal → Horthy-rendszer → pártállam → rendszerváltás → központosított pártpolitika
Voltak demokratikus felvillanások:
- reformkori körök és olvasóegyletek;
- önkéntes egyesületek és szövetkezetek;
- az 1848-as polgári átalakulás;
- az 1956-os munkástanácsok és forradalmi bizottságok;
- a nyolcvanas évek ellenzéki körei;
- az 1989-es társadalmi és politikai önszerveződés.
De ezekből nem épült tartós, mindennapi demokratikus kultúra. A rendszerváltás létrehozta a demokrácia intézményeit, de nem tanította meg széles körben a demokrácia gyakorlatát.
Akkor hol vannak ma a csírák?
Nem elsősorban a nagy intézményekben, hanem azok peremén és azokon kívül:
- baráti és szakmai műhelyekben;
- önkéntes közösségekben;
- helyi ügyekért létrejövő lakossági csoportokban;
- egyesületekben és valóban alulról szerveződő civil mozgalmakban;
- szolidaritási akciókban;
- független alkotó- és tudásközösségekben;
- néhány családban, osztályközösségben és munkahelyi csapatban;
- olyan online csoportokban, amelyekben nemcsak közölnek, hanem kérdeznek, meghallgatnak és együtt gondolkodnak.
Ezek azonban többnyire szigetek, nem pedig összekapcsolt társadalmi rendszer.
Ezért nem működik a közösségi médiában sem
A technikai lehetőség hirtelen mindenki számára megteremtette a megszólalást, de a társadalom nem tanulta meg a demokratikus párbeszéd kultúráját.
Ezért gyakran:
- a véleményt összetévesztjük az igazsággal;
- az ellenvéleményt személyes támadásnak tekintjük;
- az érvek helyett a megszólalót minősítjük;
- a kritikát ellenségeskedésnek érezzük;
- a vita célja nem a megértés, hanem a győzelem;
- a részvételt azonosítjuk egy hozzászólás vagy egy lájk elküldésével.
A social média megadta a színpadot, de nem tanította meg a szereplőket együtt játszani.
A lényegi felismerés ezért ez:
Magyarországon nem egyszerűen a demokratikus intézményeket kell megújítani. Demokratikus kultúrát kell teremteni.
Ennek tanulási folyamata:
MEGSZÓLALOK → MEGHALLGATLAK → MEGÉRTELEK → VITATKOZUNK → KÖZÖSEN DÖNTÜNK → FELELŐSSÉGET VÁLLALUNK
A demokrácia csírája tehát ott van, ahol az ember először tapasztalja meg: nem alattvaló, nem néző és nem követő, hanem alkotótárs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése