“…Szívünk, míg vágyat érlel nem kartoték adat!…”
A teljes vers (1935.11. 21):
LEVEGÕT !
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az õszi szél köztük vigyázva botlott.
A hûvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan elõbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, mirõl álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
elõkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnõtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnõttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fõvel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensõmbõl vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
1935. november 21.
Bak Róbert: József Attila betegsége
(részletek)
Betegségének rohamos fejlõdése 1936 telén indult meg. Aki közvetlenül megfigyelhette, annak talán nem is lehetett olyan váratlan. A pszichotikus tendenciákat egy irreális körülmények között fogant és realizálhatatlan szerelem juttatta érvényre. A szeretett asszonyban, aki betegekkel foglalkozott, önállóságot, erõt érzett és anyát visszasíró lelke megint támaszt keresett. A gyermek õsi belekapaszkodásának ösztönével görcsösen ragaszkodott ehhez az asszonyhoz, elvakultan, belátástalanul, erõszakosan. A helyzet teljes irrealitását egyre csökkenõ valóság-érzéke nem láttatta vele. A pszichózis szélén tántorgó költõ szerelmében a szeretésre, gyöngédségre, táplálásra váró sírós gyermek színvonalára esett vissza. A simogató, belekapaszkodó kézben azonban már ott lappangott a támadás, a gyûlölet, ami rövidesen pszichotikus méreteket öltött. Egyre inkább kellett látnia, hogy vágya nem valósulhat meg, ismét becsapottnak érezte magát, mert nem lehet „felnõtt” társa az asszonynak, s a simogató kéz fojtogató ökölbe rándult a vetélytárs megjelenésekor. Az asszonyt és a hozzátartozó férfit meg akarta ölni. Tömeges denunciáló, perlekedõ és gyilkolási fantáziák töltötték be képzeletvilágát. De nem is állt meg a fantáziánál, két ízben megtámadta az asszonyt, veszedelmes szerszámokkal, fenyegetõ, sötét dühvel, majd lefegyverezve, a gyermek kifogyhatatlan könnyeivel zokogott. Ebben az idõben írott versei a pszichózis áttörését már a be nem avatottak számára is nyilvánvalóvá tehették. Az indulatok démonikus erõvel és már alig belátható mélységbõl törnek elõ verseiben. Az idegenszerûség, az „unheimlich” érzése árad szét, a képek éppen rendkívüli plasztikusságuknál fogva riasztóak; talán senkinek sem sikerült még az õrület meginduló zavartságát, szorongását és páni félelmét, tanácstalanságát olyan realisztikus sorokba zárni, mint József Attilának „Kiáltozás” c. versében.
Jaj szeressetek szilajon
Hessentsétek el nagy bajom!
Eszméim közt mint a majom
A rácsok közt le és föl
Vicsorgok és ugrándozom...
„Ki-be ugrál” c. versében a schizophrenia kezdetén oly sokszor észlelt „fenyegetettség érzése”, „katasztrófa félelem”, - amikor a betegségbõl származó introspekciós képességgel érzi, hogy az Én gyengül és nem fog tudni megküzdeni a pszichózis örvényének egyre gyorsuló sodrával, - megrendítõ leírásban jelenik meg. A megõrülést jellemzõen bizarr képben fejezi ki, - „ha majd egész valómmal kacsintok” - s jósolja az ûr, a schizophren sivárság, a semmi fenyegetõ ráborulását, még mûvészi formában összefogva azt, ami késõbb a „kiszáradt üres test”, „felpuffadt üres belek” schizophren hypochondriás téveszméiben megjelent. A fenyegetettség állapotában az anyához próbál visszamenekülni. A „Kései sirató”-ban az aktuálkonfliktus felidézi az anya örökké élõségének illúziójából fakadó csalódás és becsapottság érzését. A vers lágy befejezése csak kevéssé enyhíti egyes sorok érdességét. Az érzések konkréten, a maguk meztelenségében mutatkoznak. A költõ Énje a pszichózisnak ebben a fázisában nem mindig elég érintetlen, hogy a mélységbe leszállva, a nyers indulatot, emléket, élményt, újból magasabb szintre emelkedve, mûvészivé alakítsa át. Az elmebetegségnek költészetére gyakorolt romboló hatása részben ezekben a jelenségekben ismerhetõ fel. Ez azonban még ebben a nehéz fázisban sem általános. „Nagyon fáj” címû versének egy-egy szakasza mögött bizarr gondolatfûzések, a schizophren gondolkodás-zavarnak elõfutárjai húzódnak meg, de a tökéletes mûvészi átdolgozás teljesen eltakarja azokat.
(...)
A szanatórium elhagyása óta tovább soványodott. Külsejében nemesen férfiasabb, szinte átszellemült. Mikor négyszemközti beszélgetésre félrevontam, elsõ kérdése, hogy köztem és Flóra között távozása óta sem vált-e intenzívebbé a viszony. Kérdezgetésemre kissé szomorúan megjegyzi: „azt hittem, hogy baráti látogatásra jön”. A biztatást, hogy lesz majd Pesten állása, ami mûködési körének megfelelõ lesz és anyagilag is biztosítja, - közömbös lehangoltsággal fogadja. „Emlékszik, a SZÉP SZÓ tördelésére... Én dolgoztam... Aztán engem tördeltek. Nem megy a munka, nem lehet társ nélkül, egyedül. Csak úgy tudom elképzelni, hogy együtt dolgozunk. Semmi értelme a versírásnak. Valami megfoghatóbbat kellene csinálni.” De ugyanekkor a megfogható, a valóság, számára már csak látszat. Nem hiszi el, hogy a SZÉP SZÓ Csehszlovákiában felolvasó körúton volt, bár olvasta a beszámolót és a híreket az újságban. „Az is meg lehetett rendezve”, - mondja dacos arccal. Bár megígéri részvételét, de nem hisz a tervbevett Szeged - Miskolci elõadásokban sem. Elmereng - „Szeged - ezt mondta egyszer súgva az ápolónõ is, meg kámfor s mikor kinéztem, egy férfi volt a folyosón, aki egyszerre elment, eltûnt, mint a kámfor, amikor ezt elmondtam, az egyik orvos elpirult, ez is tévedés volt, ugye?” - kérdi gúnyosan. Késõbb szorongva, óvatosan kérdezi, hogy „nem értem, hogy lehetséges, észrevettem, hogy az újságárus itt, Szárszón, tudja a gondolataimat. De nemcsak ez, hanem Pesten is tudják, hogy mit gondolok.” Az Én-határok elmosódtak, az Én tágul és beolvadása a kollektívbe elõrehalad, realizálva érzését, hogy
a világ vagyok - minden, ami volt s van;
Érezhetõ, hogy tartózkodó és csak egy töredékét mondja el annak, ami betölti. Egész viselkedésében feltûnõen, szinte etikusan fegyelmezett. Látszik, hogy szeretne mindent elhallgatni, de annyi mégis kitör belõle, hogy esténként nyugtalan, határozatlan félelmi érzései vannak, aggódik sorsa miatt. Naphosszat kutatja az újságokat és rengeteg reá vonatkozó célzást talál. Fél, hogy bekerül az elmegyógyintézetbe, „a fordított világba”. Egyszerre minden átmenet nélkül megkérdi: „Doktor úr balkezes?” - Miért? „Láttam, hogy azt a széket arrébbtolta”. Késõbb az öngyilkosság után döbbentem reá e sorokra
Ezt a széket odább tolni,
Vonat elé leguggolni,
Nõvérétõl hallottam, hogy közvetlen halála elõtt az asztalon egy Victor Hugo kötet feküdt s kis húga egyikre rámutatott „Attila verse”, „Ultima verba” volt a címe. Ilyen „jelek”, „figyelmeztetések” ösztönözték a szörnyû leszámolásra, vagy a teljes megõrüléstõl való félelem, a tébolyda fenyegetõ közeledése, a teljes hiábavalóság érzése? Nem tudhatjuk. Öngyilkossága napjáról keltezett levelében azt írta nekem: „Hiába kísértette meg a lehetetlent”. Érezhette, hogy elszakadt a valóságtól, hogy a „teljes” gyógyulást, amit annyira óhajtott, nem érheti el, hogy nincsen kiút számára a kaotikus világból. Búcsúzásunkkor kis öccsét kézenfogva állott magányosan, szomorúan, távolian. Nem volt már közöttünk.
Szép Szó, 1938. január-február
