Ez több, mint a megszokás tehetetlensége. A régi kultúrának hordozói vannak. Az ember tudja, kit kell felhívni, kinek a véleményét kell előre megkérdezni, melyik ügyet kell sürgetni és melyiket lehet lassítani. Akkor is követheti a korábbi mintát, ha az új vezetés már mást vár tőle. Mások a korábbi pozíciójukat vagy kapcsolataikat akarhatják megőrizni. A kétféle magatartást nem szabad összemosni, de mindkettő befolyásolja a változás sebességét.
Az új kormány ezért nem üres intézményeket vesz át. A régi apparátussal kell ellátnia a napi feladatokat, miközben meg akarja változtatni az apparátus működését. Ha egyik napról a másikra minden tapasztalt embert eltávolít, megbéníthatja a szolgáltatásokat. Ha viszont minden döntési jogkört és kapcsolatot érintetlenül hagy, a régi rendszer az új vezetés alatt is tovább élhet. Ez a kultúraváltás alapellentmondása.
Ehhez járul a parlamenti ellenzék. Egy demokráciában az ellenzéknek joga és feladata bírálni, kérdezni, ellenőrizni a kormányt, és alternatívát kínálni. Az, hogy a korábbi kormánypárt az új rendszer ellen politizál, önmagában nem rendellenesség. A nehézséget az adja, hogy a parlamenti küzdelem mellett a korábbi korszakból megmaradt intézményi és társadalmi kapcsolatok is hatnak. A kormány így egyszerre találkozik nyílt politikai ellenállással és a szervezetek belső tehetetlenségével. A kettő esetleges összehangolt működését konkrét esetekben bizonyítani kell, nem lehet minden szakmai kifogásra ráfogni.
Érthető, miért merül fel ilyenkor a forradalom gondolata. A forradalmi törés elvághatja a régi hatalom intézményi folytonosságát és gyengítheti a visszatérés esélyét. A magyar történelem azonban azt is megtanította, milyen ára lehet annak, ha a régi rend felszámolása a politikai verseny és az önálló intézmények felszámolásával jár együtt. A második világháború után, szovjet nyomás alatt, az 1945-ös kisgazda választási győzelemtől néhány év alatt jutott el az ország az egypárti diktatúráig. (neb.hu)
A jelenlegi feladat ezért pontosabb megkülönböztetést követel. A régi hatalmi működés folytonosságát meg kell törni; az embereket egyenként, a munkájuk és a tetteik alapján kell megítélni. Aki szakértelmével biztosítja egy intézmény működését, arra szükség lehet. Aki visszaélt a hatalmával, annak felelnie kell érte. Aki az új feladatokat is képes tisztességesen ellátni, annak helye lehet az építkezésben. A politikai hovatartozás önmagában nem lehet sem felmentés, sem ítélet.
A változás első próbája a döntési jogkörökben van. Maradhat-e bárki ellenőrzés nélkül ura a kinevezéseknek, a közpénznek vagy a szerződéseknek? Nyilvános-e a döntés indoka? Jelezheti-e egy munkatárs a hibát megtorlástól való félelem nélkül? Van-e következménye a visszaélésnek akkor is, ha azt az új vezetés embere követi el? Ha az ellenőrzés csak a régiekre vonatkozik, abból nem új kultúra, hanem új nomenklatúra lesz.
A következő próba az emberi utánpótlás. Az új kultúrának ma még nincs tizenhat év alatt kiépült vezetői hálózata. Alkalmas embereket kell találni a meglévő intézményekben és azokon kívül; valós feladatokban kell kipróbálni őket, csapatokat kell szervezni, és át kell adni a tapasztalatot. Ez nem gyors személycsere, hanem többéves szervezőmunka.
Az ellenszél tehát valós. A régi kultúra nem emlék, hanem jelen idejű működés, amelynek emberei és politikai képviselete is van. Ezt nem lehet pusztán új törvényekkel vagy új vezetőkkel megszüntetni. Az új kultúrának működés közben kell bizonyítania, hogy képes jobban dönteni, igazságosabban választani, nyíltabban ellenőrizni és az országot közben biztonságosan működtetni. Ez a demokratikus kultúraváltás legnagyobb terhe: a régi rendszer ellenszelében kell felépíteni az újat, úgy, hogy a változás módszere maga is az új kultúrát képviselje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése