A Kádár-korszak diktatúra volt. Az állam biztonságot és kiszámítható felemelkedést ígért a hallgatásért és az alkalmazkodásért. A magánvagyon nagyarányú felhalmozása nem volt lehetséges, ezért mai értelemben vett vagyonkoncentráció sem alakult ki. Ugyanakkor az oktatás, az iparosítás és a teljes foglalkoztatás jelentős társadalmi mobilitást teremtett. A rendszer politikai ára azonban a szabadság korlátozása, a moszkvai függés és a „tiltott–tűrt–támogatott” kultúrája volt.
Az Orbán-korszak választásokkal működő, de erősen centralizált rendszer. A politikai hallgatás helyett elsősorban a lojalitást jutalmazza: az állami megrendelésekhez, pozíciókhoz és erőforrásokhoz való hozzáférést nagymértékben meghatározza a hatalomhoz fűződő kapcsolat. Jelentős magánvagyon-koncentráció alakult ki, miközben a társadalmi felemelkedés lehetősége beszűkült. A kritika jogilag lehetséges, de a politikai, gazdasági és médiabeli erőforrások rendkívül egyenlőtlenül oszlanak meg.
Mi a hasonlóság?
Mindkét hosszú korszak kialakította az alkalmazkodás társadalmi kultúráját. A paternalista állam azt üzente: ne változtasd meg a rendszert, inkább találd meg benne a túlélés lehetőségét.
A vezetőközpontúság, a lojalitás jutalmazása, a kritika személyes ára és a felülről várt gondoskodás egyaránt gyengíti az önállóságot, a kezdeményezést és a kritikai gondolkodást.
Mi a különbség?
Kádár rendszere a politikai szabadságot korlátozta, de társadalmi mobilitást teremtett, és nem engedte a magánvagyon szélsőséges koncentrációját.
Orbán rendszere formálisan fenntartja a politikai szabadságot és a választásokat, miközben jelentős vagyonkoncentrációt hozott létre, és erősen beszűkítette a társadalmi felemelkedés lehetőségét.
A két korszak tehát nem azonos. De közös veszélyük, hogy hosszú idő alatt az alkalmazkodást teszik sikeresebb magatartássá az önálló gondolkodásnál.
Nem a nép természete ilyen.
A hosszú rendszer alakítja ilyenné a társadalmat.
#feudalkapitalizmus #szocializmus#kadar#orban#ai
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése