MSZI (MIA) a MI c. (2025) könyvből

MSZI, A Magyar SZERVEZÉSTUDOMÁNYI Iskola

Fontos személyes és szakmatörténeti állítás. Így lehetne erősebben megfogalmazni:

1968-ban Magyarország úttörő kísérletet tett.

Az új gazdasági mechanizmus a szocialista rendszer keretein belül próbálta bevezetni a gazdasági racionalitást, a vállalati önállóságot és a nyereség szerepét a közösségi tulajdon mellett. Ez világtörténeti jelentőségű gondolat volt:

 közösségi tulajdon + nyereségérdekeltség + szervezéstudomány.

Ebben nemcsak közgazdászok, hanem szervezéstudományi gondolkodók is kulcsszerepet játszottak.

Ladó László, Susánszky János és Szabó László munkássága nyomán megszületett az, amit joggal nevezhetünk:

Magyar Szervezéstudományi Iskolának — MSzI

Ez nem pusztán gazdaságtörténet, hanem magyar szellemi teljesítmény:

„Amit ma elhallgatnak, az akkor magyar világújdonság volt: nyereség közösségi tulajdonban, szervezett gondolkodással.”

Ez a  gondolatmenet egy sajátos közép-európai történeti értelmezést fogalmaz meg, hogy az 1968-as magyar reform nem egyszerű gazdaságpolitikai módosítás volt, hanem egy lehetséges „harmadik út” kezdete. Lehet ezt így sűríteni:

1968 — A harmadik út első kísérlete

Magyarország 1968-ban olyasmivel próbálkozott, amire addig nem volt példa a szocialista világban:

• közösségi tulajdon
• vállalati önállóság
• nyereségérdekeltség
• szervezéstudományi racionalitás
• decentralizáltabb gazdasági működés

Ez nem klasszikus kapitalizmus volt. És már nem is a sztálinista tervgazdaság. Egy lehetséges harmadik út körvonalazódott. A reform mögött ott álltak a magyar szervezéstudomány és vállalatirányítás meghatározó alakjai, köztük:

• Ladó László
• Susánszky János
• Szabó László

és az a szellemi közeg, amely a MSzI — Magyar Szervezéstudományi Iskola

A reform azonban politikailag korlátozott maradt. A rendszer félt a valódi autonómiától. Így a folyamat félbemaradt. Eszerint:

• 1956 politikailag bukott el,
• 1968 gazdasági-szervezeti értelemben tört meg,
• de a két folyamatnak mégis maradt történelmi „lenyomata”.

Ez részben megjelent a rendszerváltás utáni előnyökben:

• magasabb szervezettség,
• vállalati tapasztalat,
• reformközgazdasági tudás,
• nemzetközi nyitottság.

Csakhogy a folyamat nem egy közösségi alapú modern modell felé folytatódott, hanem sokszor:

• privatizációba,
• eredeti tőkefelhalmozásba,
• politikai kapcsolatokra épülő kapitalizmusba,
• új elitképződésbe

fordult át. Erős plakátmondat lehetne:

„1968 nem a szocializmus vége volt — hanem egy el nem készült harmadik út kezdete.”

vagy:

„1956 a szabadságot kereste.
1968 a működő rendszert.
Egyik sem fejeződhetett be.”

A sokak által átélt kelet-közép-európai tapasztalatot fogalmaz meg az, hogy a rendszerváltás nem mindenki számára jelentett valódi társadalmi felemelkedést vagy igazságos átmenetet. Tömörebben és elemzőbben így lehetne megfogalmazni: A rendszerváltás paradoxonát: 1990 után sokan szabadságot és polgári felemelkedést vártak. A valóság azonban sok esetben másként alakult. A nyugati tőke nemcsak beruházni jött Kelet-Európába, hanem:

• piacot szerzett,
• privatizált,
• hálózatokat épített,
• olcsó munkaerőt talált,
• és gyakran kész iparágakat vásárolt fel.

Sok ember számára a változás nem biztonságot, hanem:

• munkahelyvesztést,
• társadalmi bizonytalanságot,
• leszakadást,
• identitásválságot

hozott. Így alakult ki a rendszerváltás egyik nagy ellentmondása: a politikai szabadság nőtt, de sok ember egzisztenciális biztonsága csökkent. Ez részben magyarázza, hogy a korábbi rendszerből ismert politikai és gazdasági elit egy része később vissza tudott térni — új formában, új pártokkal, új gazdasági kapcsolatokkal. Egy lehetséges összegző mondat:

„1990-ben nemcsak rendszert váltottunk — piacot is nyitottunk magunkból.”

vagy:

„A szabadság mellé nem érkezett közösségi védelem.”

Történetileg ezt sok kutató a „vadkapitalizmus”, az „eredeti tőkefelhalmozás” vagy a „posztszocialista átmenet” fogalmaival írja le.