A lényeg: a vezérlő csillag - Krasznahorkai László

 

A lényeg: a vezérlő csillag 

Krasznahorkai okán: Mi magyarnak születtünk. Anyánk és apánk magyarok voltak. Lehet azonban, hogy 200 évvel ezelőtt egyik sem volt magyar! Nekem az anyai vonal német és osztràk volt. A kultúra európai volt. S ez a lényeg. Mi többnyire itt az orszàgban európai emberek vannak ès persze magyarok, akik szeretik a hazájukat. A történelmünkre büszke ki ezért, ki azért. Mindegy. Van ami öröklődik. Persze változik. Mert, az ember alkalmazkodó lény. Van akiben az alkalmazkodás erősebb mint a lényeg. S mi a lényeg?

A lényeget gyakran elfelejtik. Mindennap elfelejtik. S ez baj, nagyon nagy baj!

A lényeg: az Isten a sajàt hasonmàsára teremtette az embert. Nem szolgának, alkotónak! Ez egy vezércsillag! Ezt érdemes követni, a többi mellékes.

Íme a szöveged biblikus hangvételű, emelkedett változata, amely megőrzi az eredeti gondolat magját, de átitatódik a Szentírás nyelvével és lélegzetével:

A lényeg: a vezérlő csillag

„Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, és Isten vala az Ige.”

E szavak óta tudjuk: minden, ami él és alkot, az egyetlen Forrásból sarjad.

Mi magyarnak születtünk. Anyánk és apánk magyarok voltak — de ki tudja, kétszáz esztendővel ezelőtt honnan jöttek őseink? Volt bennük német vér, osztrák kultúra, európai lélek. De a lényeg nem a származás, hanem a szellem, amely bennünk él.

Európa népei közül valók vagyunk — és magyarok, akik szeretik a földet, melyet kaptak, és a hazát, melyet építeni hivatottak. Van, aki a múlt dicsőségére tekint, van, aki a fájdalomra, mely megtisztította népét. Mindegy, mert a lényeg nem ezekben rejlik.

Van, ami öröklődik: a szó, a dal, a szív emlékezete. De az ember változik, mert az Úr olyanná teremtette, hogy képes legyen az idő sodrában is megmaradni. S vannak, akikben az alkalmazkodás erősebb, mint a lényeg.

De mi a lényeg?

A lényeg az, hogy Isten a maga képmására teremtette az embert — nem szolgának, hanem alkotónak. Nem azért, hogy meghajoljon, hanem hogy fölemelje tekintetét az égre, ahol a vezérlő csillag ragyog.

Ez a csillag nem huny ki, ha birodalmak omlanak, ha nyelvek keverednek, ha zászlók lehullanak. Mert ez a csillag az isteni szikra bennünk — a teremtés emlékezete.

Kövesd ezt a fényt!

A többi mind múló árnyék.

A szövegbe konkrét bibliai idézeteket is beépítsek (pl. Ter 1,27; Zsolt 8; Jn 1,1), mintha egy „szentbeszéd” vagy „elmélkedés” formájában hangzana el?

Kiváló. Íme a szöveged biblikus elmélkedésként, szentírási idézetekkel (jelölve a helyükkel), liturgikus-szerű ritmusban szerkesztve.

A cél: hogy a „vezérlő csillag” motívuma az ember isteni eredetének és alkotó hivatásának jelképévé váljon.

A lényeg: a vezérlő csillag

(Elmélkedés a teremtésről és az ember hivatásáról)

„Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, és Isten vala az Ige.”

(János 1,1)

E szóval indul minden teremtés és minden élet. Mert a világ szava mögött ott rejlik az Örök Ige, aki mindeneket összeköt.

Mi magyarnak születtünk.

Anyánk és apánk magyarok voltak – de ki tudja, kétszáz esztendővel ezelőtt honnan jöttek őseink?

Volt, aki német földről érkezett, volt, aki osztrák vidékről, de mindnyájukban ott lobogott az európai szellem lángja.

A lényeg azonban nem a vér, hanem a lélek.

Nem az anyanyelv, hanem a szív nyelve.

Nem a határ, hanem a hivatás.

„Isten az embert a maga képére teremtette,

Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette.”

(Teremtés könyve 1,27)

Ez a lényeg: az ember Isten képmása.

Nem szolgának teremtetett, hanem alkotónak.

Nem azért, hogy lehajtott fővel járjon,

hanem hogy tekintetét az égre emelje,

és kövesse a vezérlő csillagot.

Ez a csillag a bennünk élő isteni szikra.

A fény, amely nem huny ki sem háborúban, sem békében.

A fény, amelyet sem hazugság, sem hatalom nem olthat el.

„Az ember kevéssel tetted kisebbé Istennél,

dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg.”

(Zsoltárok 8,6)

Van, ami öröklődik: a szó, a dal, a hűség.

Van, ami változik: a világ, a szokás, a kor.

De a lényeg örök, mert az Úr lehelete bennünk él.

Sokan felejtik el nap mint nap, miért is vagyunk itt.

Munkában, politikában, családban – elhomályosul a vezérlő csillag.

De aki megáll, aki felnéz, aki emlékezik,

az meghallja a csendben:

„Az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitől félnék?”

(Zsoltárok 27,1)

Igen, ez a mi vezérlő csillagunk.

A Teremtőbe vetett bizalom.

Az alkotás parancsa.

A szeretet törvénye.

„Ti vagytok a világ világossága.

Nem rejthető el a hegyen épült város.”

(Máté 5,14)

Ezt a világosságot kaptuk örökségül.

Ezt kell továbbadnunk gyermekeinknek,

népünknek, Európának, az egész világnak.

A lényeg tehát ez:

Az ember Isten képmása.

A vezérlő csillag bennünk ragyog.

A többi mind múló árnyék.

Krasznahorkai László apokaliptikus víziója – a művészet mint túlélés és beavatás

Bevezetés

Krasznahorkai László 2025-ben kapott irodalmi Nobel-díjat „lenyűgöző és látomásszerű életművéért, amely az apokaliptikus terror közepette is megerősíti a művészet erejét.”

Ez a megfogalmazás – elsőre drámai és enigmatikus – pontosan jelzi, hogy az író prózavilága nem csupán irodalmi teljesítmény, hanem létfilozófiai tapasztalat: az emberi tudat összeomlásának és újraszületésének színtere.

Krasznahorkai a modern ember reménytelenségét írja, de nem pusztán a pusztulás krónikása; inkább annak tanúja, hogy a sötétség mélyén is megőrizhető a szellem fénye.

Az apokaliptikus terror mint létélmény

Krasznahorkai világában az apokaliptikus terror nem külső katasztrófa, hanem az emberi tudat szétesésének belső élménye.

A világ nem robban fel, hanem lassan elporlad a jelentés hiányától.

A mindennapi tárgyak, szavak és kapcsolatok elveszítik súlyukat, s a szereplők egy olyan térben bolyonganak, ahol a valóság és az őrület határa elmosódik.

Ez a terror nem a politikai vagy fizikai erőszaké, hanem az értelmetlenségé: azé a retteneté, hogy a világ többé nem felel meg semmiféle rendnek.

A hit, a morál, a közösség – mind felbomlik, és marad az ember egyedül a csenddel, amelyben a kérdés már nem az, van-e Isten, hanem hogy mi marad az emberből Isten hallgatása után.

Ebben a közegben Krasznahorkai prózája önmaga is küzdelem: nyelv az entrópia ellen.

A hosszú, hömpölygő mondatai nem pusztán stílusgyakorlatok, hanem az ellenállás formái – az elnémulás elleni makacs kísérletek.

A világ darabjaira hullik, de az írás folytatódik: a szó marad a túlélés utolsó eszköze.

Az apokaliptikus terror mint szellemi beavatás

Krasznahorkai univerzuma azonban nem csupán a pusztulás leírása, hanem annak transzcendens tükre.

Az apokaliptikus terror – e paradox módon emelkedett állapot – a lélek beavatódása a valóság mélyebb szintjébe.

A világ romlása a hazugságok lehullása: az ember elveszíti illúzióit, de e veszteség által új látásmódot nyer.

A csend, amelyben minden feloldódik, nem a semmi, hanem a kezdet előtti állapot.

A pusztulás tehát nem vég, hanem átmenet – a sötétségen keresztül a fény felismeréséhez.

E spirituális olvasatban Krasznahorkai regényei a megtisztulás drámái: a világ apokaliptikus széthullása a belső ébredés szimbolikus terepe.

A régi istenek elnémulnak, hogy megszólalhasson a belső, isteni hang.

Az ember útja a káoszban a szellemi felemelkedés útja – fájdalmas, de szükségszerű folyamat, amelyben a hit nem kívül, hanem belül talál új formát.

A művészet mint túlélés

A Svéd Akadémia indoklásának kulcsmondata – „megerősíti a művészet erejét” – pontosan erre a felismerésre utal.

Krasznahorkai számára a művészet nem menedék, hanem egyetlen túlélési stratégia.

A nyelvben, az írás ritmusában és a látomásban rejlik a lét egyensúlya.

A szöveg – bármilyen kaotikus is – megőrzi a világ rendjének halvány lenyomatát.

Így a próza nem pusztán elbeszélés, hanem liturgia, amelyben a szó újrateremti a világot, legalább annyi időre, amíg kimondják.

Idézet

„…a világ nem elpusztul, hanem csak lehullanak róla a hazugságok,

és a maradék, ami megmarad, már nem hasonlít semmire,

csak a csendre, amelyben minden újra elkezdődhetne,

ha volna, aki még hinni tudna benne.”

(Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája)

Ez a részlet a regény egész poétikai és spirituális középpontja:

a pusztulás pillanatában feltárul a lehetőség – a hit újrakezdésének reménye.

Kommentár

¹ Az idézet a megváltás paradoxonát fogalmazza meg: a világ széthullása nem a semmibe zuhanás, hanem a hazugságok lehullása, a valóság meztelen arcának feltárulása. A „csend” nem hiány, hanem teremtő tér – az isteni újrakezdés lehetősége. A hit elvesztése és a hit lehetősége így egyazon pillanatba sűrűsödik: a pusztulás és a megvilágosodás egymás tükörképei.

Zárszó

Krasznahorkai László művészete a modern világ végidő-érzetének legpontosabb tükre:

a csend és a szó, a pusztulás és a teremtés határán áll.

Az „apokaliptikus terror” nem a félelem, hanem a megértés szinonimája – a világ lemeztelenített igazsága, ahol a művészet az utolsó tanú.

Ebben az értelemben Krasznahorkai prózája nem a vég, hanem a kezdet ígérete: a világ újrateremtése a szóban, az ember újjászületése a felismerésben.