A cselekedetek értéke – a lehetőségek tükrében: ÉRTÉK és MÉRTÉK

 

Simonyi Károly (1916-2001)

A cselekedetek értéke – a lehetőségek tükrében

EURÓPAI IRÁNYTŰ és a magyarok arányérzéke, talán ÖNÉRTÉKELÉS!? ÉRTÉK és MÉRTÉK

Európa 

Az emberi élet méltóságát és értelmét gyakran cselekedeteinkben mérjük. Milyen nyomot hagyunk magunk után? Mit tettünk másokért? Ezek a kérdések azonban nem válaszolhatók meg pusztán az eredmények vagy látható hatások alapján. A tettek valódi értékét mindig a lehetőségeink tükrében kell vizsgálni. Egy szegény ember, aki megosztja utolsó kenyerét a rászorulóval, talán sokkal többet ad, mint egy dúsgazdag, aki ugyanazon összeggel segít egy szervezeten keresztül. Nem az abszolút mérték számít, hanem az arány: mit jelentett a cselekedet az adott ember lehetőségeihez, élettapasztalataihoz, helyzetéhez képest. Ha valaki vezetői szerepben van, nagyobb a felelőssége – hiszen nagyobb a hatóköre. A lehetőségek szélesebb horizontot nyitnak, de egyúttal mélyebb erkölcsi mércét is állítanak. Ez az elv – hogy tetteink értékét lehetőségeink fényében kell nézni – segít elkerülni az összehasonlítgatás csapdáit. Nem verseny ez, hanem belső fejlődés és önismeret útja. A kérdés nem az, hogy másokhoz képest mit tettél, hanem hogy önmagadhoz képest mennyit adtál – abból, amid volt. Ezen az alapon a szeretet egy különleges dimenziót képvisel. A szeretet nem fogy el. Nem kell hozzá vagyon, pozíció vagy különösebb tudás. A szeretet az egyetlen olyan cselekvő erő, amely mindenki számára végtelen lehetőséget nyit. Nincs olyan szegény ember, akiben ne élhetne a szeretet, és nincs olyan gazdag ember, akinek több lenne belőle csupán helyzete miatt.

A szeretet nem aránylik a lehetőségekhez, mert önmagában is egy végtelen forrás. Nem mérhető, nem skálázható. Amíg minden más tettünket valamilyen „keret” – testi, társadalmi, szellemi – meghatározza, addig a szeretet ezek fölött áll. Ez teszi valóban istenivé, transzcendenssé: a szeretet nem a lehetőségeink függvénye, hanem a legbelső lényünkből fakadó válasz a világra. Ezért mondhatjuk: a tetteidet a lehetőségeid tükrében értsd meg, de a szeretetedet ne mérd soha. Mert ahol szeretet van, ott minden tett túlmutat önmagán – és lehetőséggé válik mások számára is. A szeretet az a láthatatlan szál, amely a legszegényebb embert is a világ alakítójává emeli. És ez az, amiért végső soron csak egy kérdés marad: szerettél-e úgy, ahogy tudtál – vagy még annál is jobban?

Mit hagysz örökül? 

De mit hagyhatok én? Nem vagyont – azt az idő elviszi, vagy mások eljátsszák. Nem pozíciót – az elenyészik a szervezeti ábrák porában. Amit hagyhatok, az a lenyomata annak, aki voltam. Az az út, amelyet végigjártam. A döntéseim, a hűségem ahhoz, amit igaznak hittem. A pillanatok, amikor másnak adtam magamból valamit – egy mondatot, egy mosolyt, egy figyelmet. A példámat, ha volt!

A négy ember, nemcsak tanárok vagy szellemi vezetők voltak számomra, hanem példázatok. Isten ajándékai. Nem beszéltek sokat – nem is kellett. Mesterek voltak!  Az életük beszélt. Csendesen, de világosan. Ladó László emberi nagyságával és hitével; Kindler József a tehetségével és olvasottságával; Simonyi Károly tudományos világképével és a kultúra iránti alázatával; Fidél atya evangéliumi tisztaságával és szeretet-lényével. Mindannyian mások voltak, de ugyanazt a fényt sugározták: hogy az ember – minden törékenysége ellenére – képes Isten képmása lenni. Ők rám bíztak valamit, és én próbáltam továbbadni. Nem tudom, elég volt-e. Volt, akit segítettem. Volt, akinek mondtam egy mondatot, amire évekkel később hivatkozott. Volt, akinek nyitottam egy ajtót, amin aztán már egyedül ment tovább. És volt, aki engem nyitott meg – a kérdésével, a csendjével, a hálájával. Az örökségem nem más, mint ezeknek a kapcsolatoknak a szövete. Láthatatlan, de élő. A könyvek, amelyeket szerkesztettem, a gondolatok, amelyeket másokban elindítottam, a diákok, akiket valaha tanítottam, a beszélgetések, amelyekben jelen voltam. Ezek mind az örökség részei. És talán az is, hogy – ha valaki megkérdezi majd tőletek, ki volt ez az ember, Erdősi Gyula – azt mondjátok: tudott figyelni. Tudott hinni bennünk. És mert szeretett, volt bátorsága nemet is mondani. Ez marad. Ez vagyok. Ez az, amit örökül hagyok.

A gyémántbányászat – a talentumok gondozása a közjóért

Minden ember hordoz magában valamit, ami csak rá jellemző – egy talentumot, egy belső erőt, ajándékot, képességet. Valakinél ez nyilvánvaló, szinte kiált róla; másnál mélyen rejtőzik, mint egy kőbe zárt gyémánt, mely még csiszolatlan, formátlan, de az értéke vitathatatlan. A különbség nem az, hogy van-e talentuma valakinek, hanem hogy felismeri-e, és főként: felismerik-e benne. A gyémántbányászat tehát nem magányos vállalkozás. Kell hozzá egy környezet – egy családtag, egy tanító, egy tanár, egy barát, egy vezető, aki nemcsak a felszínt látja, hanem észreveszi a csillanást a por alatt. Aki nemcsak számokat kér és teljesítményt mér, hanem látja az embert. Ez az ember – legyen mentor vagy nevelő – a lelki bányász. Nem birtokolja a gyémántot, de felismeri. Nem formálja a maga képére, hanem segíti, hogy az önnön természetét bontakoztassa ki. Ez a folyamat maga a kertészkedés. A jó kertész nem gyors eredményt akar, hanem gondoskodik. Tudja, mikor kell metszeni, mikor csak hagyni növekedni. Figyel, jelen van, és nem erőltet. A gyémántbányász és a kertész ugyanazt a hivatást hordozza: a másik ember kibontakozásának szolgálatát – és ezzel együtt a közjó szolgálatát is. Mert minden egyes kibányászott gyémánt – minden felismerett és gondozott talentum – a közösséget gazdagítja. Egy tehetséges gondolkodó, egy érzékeny alkotó, egy ügyes kezű mesterember, egy szívből tanító pedagógus – mind hozzátesz valamit a világhoz. Nem önmagáért ragyog, hanem másokért is. A tehetség nem magántulajdon: felelősség.

Ezért az igazi kérdés nem az, hogy „miben vagyok jó?”, hanem az, hogy „ki látta meg bennem azt, ami jó – és én vajon kiben látom meg most?” A gyémántbányászatnak ez a kölcsönössége: ahogy engem segítettek felfedezni, nekem is segítenem kell másokat. A közjó tehát nem elvont eszme, hanem a személyes cselekedetek láncolata. Minden egyes felfedezett és gondozott talentum egy lépés a jobb világ felé. És minden kihagyott lehetőség, minden elhanyagolt gyémánt egy veszteség a közösség számára. Ezért van felelősségünk – mint szülőnek, tanárnak, vezetőnek, barátnak, embernek –, hogy ne csak nézzük, hanem lássuk is egymást. Mert a szeretet – ez a végtelen lehetőség – éppen ebben mutatkozik meg legfényesebben: amikor másokban a csiszolatlan gyémántot keresve észrevesszük a jövő fényét.

A szeretet a legnagyobb “emberbányász”. Aki szeret, az lát. És aki lát, az segít világítani és megtalálni a tehetségeket. A család és tanárok hivatása. Ez egy láncreakció a nemzet kovásza.