"Európának egy aktívabb gandhizmusra van szüksége"

 "Európának egy aktívabb gandhizmusra van szüksége"

 

(Negyven év. Pályatörténet; Magvető–Szépirodalmi, Budapest, 1969 (Németh László munkái))

 

 

A közéleti obsitot megkaptam, s azóta írói adósságaimnak élek. Itt volt a tél, a sajkódi ház körül őr gyanánt a harminc fokos hideg: dolgozhattam. Decemberben a “Gandhi halála” Gandhi 100 jubileumra készült el. Romain Rolland Jeune Inde-jét, Gandhi cikkeinek a gyűjteményét még mint egyetemi hallgató vettem meg. Nagy intermissziókkal újra vissza-visszatértem hozzá; mintaképemmé a második világháborúban vált. 

 

"Európának egy aktívabb gandhizmusra van szüksége"

 

– írtam ekkoriban. Meggyilkolása az Égető Eszter (akkor még: Őrültek) írásának idejére esett, s a regény utolsó oldalaira az emberi őrültség klasszikus példájaként veti rá árnyékát. De még ekkor sem gondoltam arra, hogy drámát írjak róla. Az életdiadal hősének s nem tragikus alaknak tekintettem, s amikor később mégiscsak fölmerült bennem mint színpadi hős, az emlékezetembe ragadt ifjúkori olvasmány akkor is inkább egy drámai legendát rajzolt elém: a polgári engedetlenség meghirdetésének, lefújásának, Gandhi bebörtönzésének a hónapjait. Csak amikor önéletrajzából s a nyolckötetes Mahatma kiadványból (Krishna Menon ajándéka a Széchényi Könyvtárnak) igazán megismertem az életét, akkor ismertem fel a tragikus vonásokat. De még ekkor is egy trilógia járt a képzeletemben: 1. Dél-Afrika, a szatiagraha felfedezése s diadalmas alkalmazása. 2. A nagy test, India megmozdulása, polgári elégedetlenség, megtorpanás (az első drámaterv szóval). 3. A felszabadulás, hindu-mozlim vérfürdő, a szatiagraha alámerülése az emberi indulatokban, Gandhi meggyilkolása.

Az ötvenes években a Gandhi-dráma egy másik drámatervvel kapcsolódott. Apáczai ellenfele az erdélyi udvarban egy angol emigráns volt, I. Károly udvari papja, s hogy az alak történelmi előzményeit jobban megismerjem, foglalkozni kezdtem az angol polgárháború korával. Így jutottam el Cromwellhez. Az ő esete egy lényeges ponton hasonlít a Gandhiéhoz; ő is üdvösségharcban álló erkölcsi ember volt, akit katonává, majd politikussá Isten ügyének a nemcsak a harcmezőn, a politika mezején is a sikert biztosító módszerek megválasztásában. Az ilyen emberek élete kikerülhetetlenül fölveti a kérdést, hogy a sikeres történeti eszközök megválasztása összefér-e a magas erkölcsi igénnyel, vagy a politika csakugyan külön szabályú tudomány, ahogy Machiavelli tanította, amelyben még a nagy cél szolgálatában is célravivő eszközöket kell használni. Cromwell és Gandhi kétféle válasz erre a kérdésre. Cromwell úgy érezte, nem engedheti, hogy Isten ügye elbukjék a földön, s használta a célravezető eszközöket. Gandhi a szatiagrahában az erkölcsi igényt s a politikai eredményességet egy módszerbe kapcsolta, s a dél-afrikai siker után az indiai szubkontinens szabadságharcában minden jövendő politika harcmodorává akarta tenni. Mind a ketten másképp buktak el: Cromwell sikert sikerre halmozva, önmagában; a puritán erkölcs s a machiavellista módszer kortársaira is a képmutatás benyomását tette, s tulajdon lelkiismerete keserves haláltusában dobta Isten elé a választottsága tudatában kardot rántót. Gandhi megőrizte lelkét s összhangját azzal, amit Istennek nevezett; módszeréről, a szatiagraháról derült ki, hogy puszta passzív rezisztencia, India, ha felszabadult is, kettészakadt, s Gandhi épp a győzelem perceiben az emberi természet vadságát látta hazáján elszabadulni.

Az átélt évtized megtanított a történelmi eszközök már-már cél fölötti primátusára, s azt gondoltam (papírszínházam harmadik kötetében), elgondolkoztatóul ezt a két drámát rakom egymás mellé. 62 nyarán A történelem eszközei címen megírtam a bevezetőt, s most, hogy én magam a történelem, vagy inkább történelmecske-csinálásból végleg kiszorultam, a Gandhi befejező részét, a Gandhi halálá-t vettem elő. A Cromwell lett volna a könnyebb, az is volt érettebb állapotban, de akkori vázlatában túlságosan emlékeztetett más történeti darabjaimra, míg a Gandhi halála szélesebb kidolgozást, tizenhárom képnyi freskót kívánt, s az Apai dicsőség nem adatta fel a reményt, hogy ez a szélesebb módszer a vívódást bizonyos esetekben még fokozza, megrázóbbá teszi. A dráma a következő nyáron, a hindu-kínai határviszály idején jelent meg, s a szerkesztőnek a külügyminiszterig kellett mennie, hogy a közlésre engedélyt kapjon. Ami nemcsak a politikai ellenőrzés jele, azé is, amire nyugaton nincs példa, hogy milyen nagy nemzeti esemény egy irodalmi mű megjelenése vagy meg nem jelenése.