„Az én kívánságom, hogy okostelefon legyek”

 

– A valóság elvesztésének halk kiáltása

Egy este, vacsora után egy tanítónő leült, hogy kijavítsa tanítványai fogalmazásait. A férje

közben elővette a telefonját, és kedvenc játékával kezdett játszani. Ahogy a nő elérkezett az

utolsó dolgozathoz, olvasni kezdte, és hirtelen elpityeredett. A férfi értetlenül kérdezte:

– Mi történt?

A tanítónő csak ennyit mondott:

– Arra kértem a diákjaimat, hogy írjanak fogalmazást a vágyaikról.

– És? – kérdezte a férfi. A

nő szó nélkül átnyújtotta a dolgozatot. A férfi olvasni kezdte:

„Az én kívánságom, hogy okostelefon legyek… ”

A szüleim nagyon szeretik az okostelefonjaikat, mindenhová magukkal viszik, mindig el

vannak foglalva a pötyögéssel.

“Amikor apukám bármilyen fáradtan is hazajön a

munkából, akkor nem velem, hanem a telefonjával

foglalkozik. Ha ritkán játszunk is kicsit, és megcsörren

a mobil, azonnal abbahagyja a játékot, feláll és

kimegy, még akkor is, ha sírva könyörgök neki, hogy

inkább folytassuk a játékot.”

– Ki írta ez a fogalmazást? – kérdezte a férfi. A tanítónő könnyes szemekkel a férjére nézett,

és így felelt:

– A mi gyermekünk.

I. Egy korszak tünete – a jelen drámája

A fenti történet nem csak egy család története. Nem is csupán egy pedagógiai példázat. Ez

egy korszak arcképe – halk, de mindent átható kiáltás. A gyermek nem azt írta: „orvos

akarok lenni”

, vagy „űrhajós”

. Nem is álmodott művészetről, hőstettekről. Azt írta:

„Okostelefon akarok lenni.”

Miért?

Mert a telefon figyelmet kap – ő nem. Ez a mondat – és ez a vágy – mutatja, hol tartunk ma.

A figyelem elveszett. A jelenlét megszűnt. A szeretet tárgyak felé irányul – emberek felé

egyre kevésbé.

II. A valóság elvesztése – társadalmi tünetek

A jelenség nem egyedi. A probléma nem személyes – társadalmi. Civilizációs. Néhány

kiemelt tünet:

- Képernyőbe zárt tekintetek: A kapcsolatok digitalizálódtak, az emberi jelenlét

perifériára szorult. A figyelem nem emberre irányul, hanem eszközökre.

- A közösség helyére platformok léptek: Nem beszélünk egymással, hanem

posztolunk. Nem kérdezünk, hanem kattintunk. A valóságot a lájkok szűrik.

- Az oktatás kiüresedése: Az iskolák nem közösségek. Az egyetemek nem nevelnek,

csak képeznek. Nincs tanulókör, nincs vita, nincs lelki kapcsolat. Csak „output” van.

- A pártok logikája uralkodik: A közéletet az érdekek logikája vezérli. A párbeszédet

felváltja az erődemonstráció. A közjó elveszett a hatalom harcaiban.

- A mesterséges intelligencia kiszorítja az emberit: Az AI sok mindenre képes – csak

arra nem, amitől ember az ember: figyelni, jelen lenni, szeretni.

III. A kiút: visszatérés a közösséghez és a valósághoz

Mi lehet a válasz erre a kiáltásra? Hogyan állíthatjuk meg a valóság elpárolgását?

1. Az egyetem mint lelkiismeret és központ

Az alma mater nem oktatóüzem – hanem társadalomszervező erő. Ha új parlamentet

akarunk, új alapokon kell felépíteni: a pártok helyett az egyetemek!

2. A közjó visszahozása a döntéshozatalba, a jelenbe

A közösségek megerősítése nélkül nincs jövő. Az oktatás, az egészségügy, a technológia

mind addig működik, amíg az embert szolgálja – s nem a profitot, a kapzsi embert. Semmi

nem elég. Hogy eladhassam magam hazudni is kell.

3. A kereszt mint szimbólum

A függőleges tengely – hatalom és ember; a vízszintes – ember és ember. A kereszt a

közösségi egyensúly képe. Ma ez az egyensúly felborult – vissza kell találni.

4. Az AI: segítő, nem úr

Az AI nem váltja ki a tanárt, az apát, az anyát, a társat. Segíthet – de nem helyettesíthet.

Nem tud ölelni. Nem tud szeretni. Nem tud hallgatni, amikor csak hallgatni kell. GÉP.

IV. Szerbia példája – a jövő árnyéka és fénye

Szerbiában ma egy új korszak kontúrjai rajzolódnak ki. Professzorok, diákok, papok és

egyszerű emberek együtt állnak ki a közösségért. A mozgalmak nem pártok – hanem lelki és

erkölcsi kiáltások. Ez a mi 1956-unk árnyéka. Vagy inkább fénye. Ha nekik sikerül, az egész2

régiónak sikerülhet. És akkor a gyermek kívánsága sem marad örök kiáltás – hanem

figyelem, válasz és szeretet születik belőle.

Zárszó – A jelenlét dicsérete

A gyerek, aki telefon akar lenni, nem ítél – csak vágyik. Figyelemre. Jelenlétre. Érintésre. Ez

a kiáltás halk – de nem néma. Csak az nem hallja meg, aki már régen elnémult. A kérdés

ma ez:

Ki vagyunk-e még? Emberek. Egymásnak. Vagy csak

eszközök egymás mellett?

Hogy okostelefon legyek.

Ez a történet – valós vagy példázatként megélt – több puszta családi tragédiánál. Egy egész

korszak arcába tart tükröt. Egy gyerek legnagyobb vágya nem az, hogy felfedező, orvos,

űrhajós vagy művész legyen, hanem hogy okostelefonná váljon – mert akkor talán végre

figyelnének rá. Az egyetemeken, iskolákban, pedagógusképzéseken és családokban

szembe kell néznünk a virtuális valóság térhódításának következményeivel. Nem

egyszerűen az a kérdés, hogy „sokat használjuk-e a telefont”

, hanem az, hogy elveszítjük-e

a valóság iránti érzékenységünket. Mi vár ránk, ha nem figyelünk?

- Gyerekek, akik nem tanulnak meg kommunikálni, mert senki nem néz a szemünkbe.

- Szülők, akik saját gyerekeik helyett az eszközeiknek adnak szeretetet.

- Társadalom, amely nem a kapcsolódást, hanem a folyamatos elérhetőséget díjazza.

- Egy generáció, amelyben az érintés már csak technikai művelet, nem érzelmi

kapcsolat.

- A telefonok okosak lettek. De mi közben elfelejtettünk figyelni. Elfelejtettünk jelen lenni. A

történet nem vádirat – hanem figyelmeztetés. És kérés:

- Ne a képernyőn keresztül szeressük egymást. Ne akkor halljuk meg gyermekeink hangját,

amikor már történetet írnak rólunk. A kérdés végül ez: hajlandók vagyunk-e visszatérni

egymáshoz – valódi tekintettel, valódi érintéssel, valódi jelenléttel?

Reméljük a bázisközösségekben nem ilyen rossz a helyzet. Figyelünk kell egymásra,

meghallják a másik ember szavát.