Kedd volt. Hazajöttünk az iskolából, és még nem tudtuk, hogy életünk egyik legfontosabb napja vár ránk.
Délután három óra lehetett. Gyönyörű őszi idő volt, sütött a nap, tornacipőben jártunk. Olyan délutánnak indult, mint bármelyik másik: mögöttünk az iskola, előttünk néhány szabad óra.
Aztán a Jégverem utcánál megláttuk a vonuló egyetemistákat.
A Műegyetem hallgatói mentek a Bem-szoborhoz. Húszas sorokban, rendezetten haladtak. Nagyon sokan voltak. Csak néztük őket. Nem értettük, miért vonulnak, hová tart ez a sok fiatal, mi történik körülöttünk.
Négy óra tájban aztán elterjedt a hír:
Budapesten kitört a forradalom.
Tizenhárom éves voltam. A szó jelentését akkor még inkább éreztem, mint értettem.
Este hat körül már sötétedett. A szüleimmel elindultunk, és a Kossuth hídon átmentünk a Parlament elé. Hatalmas tömeg fogadott bennünket. A bejáratok körül szinte lépni sem lehetett. Ott álltam apám és anyám mellett, az emberek között, és próbáltam felfogni mindazt, aminek részese lettem.
Amikor a tömeg mozgolódni kezdett, és néhányan elindultak hazafelé, felhangzott a Himnusz. Mi is énekeltünk. Mintha az énekkel akartuk volna együtt tartani az embereket: maradjunk még, ne menjünk el, legyünk itt egymással.
Egy tizenhárom éves kamasznak ez leírhatatlan élmény volt. Addig is ismertem a Himnuszt. Aznap este azonban másként szólt. Körülöttem ezrek énekelték, és én is közéjük tartoztam.
Körülbelül egy órát maradtunk. A szüleim aztán hazakísértek. Ők továbbmentek a Rádióhoz, engem már nem vittek magukkal.
Arról, ami ott történt, később tőlük hallottam. A tömeg olyan hatalmas volt, hogy nem jutottak közvetlenül az épület elé. Talán ez volt a szerencséjük. Emlékeim szerint hét és nyolc óra között eldördültek az első lövések. Amikor megszólaltak a fegyverek, hazajöttek.
A délutáni vonulásból, az esti éneklésből addigra valami félelmetesen komoly lett. Kitört a forradalom.
Másnap már nem kellett iskolába menni. A forradalom napjaiban szünet volt. Egész nap a rádió mellett ültem, a Szabad Európát hallgattam. Figyeltem a híreket, az eseményeket, és igyekeztem megérteni, mi történik velünk, mi történik Magyarországgal.
Ezekben a napokban nőttem fel.
Arra emlékszem a legmélyebben, hogy az emberek szerették egymást. Ezt éltem meg gyerekként. Az összetartozást. Azt, hogy az idegenek között is lehet otthon az ember, ha ugyanazt remélik, ugyanazért állnak ki, és ugyanazt a Himnuszt éneklik.
Később ellenforradalomnak kellett nevezni azt, amit átéltünk. Az iskolában, a nyilvánosság előtt ez lett a kötelező szó.
De mi tudtuk, mi történt. A szüleim tudták. Én is tudtam. Bennem ott maradt az a napfényes délután, az egyetemisták hosszú sora, a Parlament előtti tömeg és a közösen énekelt Himnusz. Ezt az emléket nem lehetett egy másik szóval eltörölni.
Egész életemet meghatározta az az ősz. Ha ma visszagondolok rá, újra ott állok tizenhárom évesen, apám és anyám mellett. Hallom az éneket, és érzem, milyen erős lehet egy közösség, amikor az emberek egymásra találnak.
Forradalom volt. Az ifjúság forradalma.
Én pedig azon az estén elindultam a felnőtté válás útján, és egy életre magammal vittem az összetartozás élményét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése